Olvasási idő: 2 perc

A hetvenes-nyolcvanas években a sör mint téma nem igen került reflektorfénybe, legfeljebb a nagy nyári sörhiányokl és zöld üveg kontra barna üveg vitáról szóltak a híradások. A magyar sörgyártás akkoriban sem volt világszínvonalú, de a KGST jóvoltából  lehetett jó kelet-német és csehszlovák söröket kapni. Mindez azonban nem villanyozta fel az embereket, akik habozás nélkül megitták azt, amit kaptak. Ha nem volt Balatoni Világos, akkor a Wernesgrünert, ha kifogyott a Kinizsi, akkor a Pilsner Urquellt, de eszükbe se jutott a sörről vitát nyitni.

Aztán néhány éve minden megváltozott, a sör divatba jött, megszületett az ezt megalapozó új műfaj, a kézműves sör. Ezzel párhuzamosan hangsúlyossá lett, hogy ki mit iszik meg, és még inkább, hogy ki, mit nem hajlandó lenyelni. A váratlanul kiszélesedő palettán a hazai core lágerek mellett – addig soha nem látott bőségben – megjelentek a cseh, a belga, a német és lengyel a kézműves sörkülönlegességek is. A hirtelen támadt bőségnek köszönhetően divatba jött a sör.

Ahogy minden divat mentén, úgy a sördivat esetében is megjelentek a tárgy sznobjai. Ezzel persze nincs semmi baj mindaddig, amíg sörsznobságnak az őszinte érdeklődés, a sör sokféleségének megismerési vágya, a sör igazi szeretete a hajtóereje. A sörsznob ugyanis a sörök valódi ismerője, a minőség igazi rajongója és mint ilyen soha nem fogalmaz meg megfellebbezhetetlen ítéletet mások sörízlésével kapcsolatban. A sznobság ugyanis nem a másik ízlésével szemben, hanem tárgyának az élvezete alapján határozza meg önmagát.

Ez az önmeghatározás azonban nem egyszerű dolog és nyilvánvaló módon egy tanulási folyamat eredménye. Ennek végén válik el az epe a májtól, vagyis lesz valaki igazi sörínyenc, vagy a divathullám farvízén lavírozó ostoba fajankó.