Csatlakozásra várva

Alig várom, hogy megérkezzünk a poprádi állomásra. Kiszáradt torokkal ügetek fel az első emeletre, ahol szomjúságom a helyi sörrel kívánom oltani.

Rögtön két korsóval kérek, amit derűs arccal nyújt át nekem a kedvesen mosolygós csapos hölgy. Hiába, a kocsmában már egyenjogúság van, legalábbis a pult mögött. Gyöngyöző korsót tartok a kezem között, gyönyörködve forgatom, nem akarom elhamarkodni az első kortyokat, az első benyomás élvezetét, hanem egy kicsit játszadozom vele, forgatom ujjaim között, keresztülnézek az aranyszínű közegen, az ablak felé fordítom, mint egy Zeiss látcsövet, s mosolyogva állapítom meg, hogy mennyivel szebb így a Tátra.

Az első kortyok legurításának gyönyöre közben eltűnődöm, hogy milyen jó, hogy itt minden helyben van. A táj szépsége, a nyugalom és a sör, de leginkább, azt hiszem, az utóbbi. Feleségem gondterhelt és sürgető pillantása zökkent ki gondolataimból. Miért is nincs a kocsmában is úgy, mint a WC-ben, hogy van külön férfi és női szakasz, akkor biztos, hogy nem sürgetnék az embert.

A vasúti csatlakozásig még legalább fél óránk van, az asszonyt előre küldöm a pénztárhoz, legalább magam maradhatok pár perc erejéig gondolataimmal. Tekintetem a csap felé téved, a pult mögött a megtermett asszonyság mosolyogva hívogat. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, s időközben kiürült korsómmal megindulok felé. Ilyet még nem láttam: gondolataimban olvas, és már csapolja is a következőt. Halkan súgom a fülébe „pani, prosim si jednu borovičku”, kérek egy borovicskát. Mire ő összeráncolja a homlokát és elutasítóan mondja „de kérem, mi szeszesitalt nem tartunk, uram”.

Most már én is mosolyogva mondom, akkor kérek még két korsó sört.