Olvasási idő: 2 perc

Az 1800-as évek utolsó harmadában az alsóerjedésű sört Bajorországból importálták és az olyan népszerűségre tett szert, hogy a századfordulóra minden másfajta sört a háttérbe szorított. A berlini sörfőzőknek nem volt más választása, hacsak nem akartak tönkremenni, mint megpróbálkozni a pilseni típus főzésével is. Ez a próbálkozás olyan jól sikerült, hogy a század közepére iparosodó nagyváros sörgyáraiban már több alsóerjedésű sört főztek, mint a hamisítatlan Berliner Weisse-t, a berliniek egyedülálló búzasörét.

Ennek ellenére a „berlini fehér” továbbra is őrizte – hacsak a város határain belül – közkedveltségét. Hogy csak a város határain belül, abban persze szerepet játszott az is, hogy a palackban zajló másodlagos erjedés következtében egy Berlin-Erfurt utat már nehezen élt túl a sör.

A Berliner Weisse különlegességét a könnyű ízeiből hiányzó keserűség adja. Ez annak a következménye, hogy a komlót nem főzik, csak a cefrézés során adják a sörléhez. A másik, lényeges különbség, ami a bajor búzasöröktől megkülönbözteti a berlini fehéret, hogy az erjesztéshez olyan élesztőt használnak, amely gyümölcsös jelleget ad a sörnek. Ugyancsak sörbevágó különbség, miszerint a berlini búzasörök alkoholtartalma alacsony, egy átlagos pilseni sör alkoholtartalmának a fele.

Mivel ízei sem karakteresek, jól harmonizál más italokkal keverve is, ennek köszönhetően pompázik időnként elképesztő színekben. Ez az úgynevezett schuss, vagy ahogy tanult barátom mondaná: a tüske. Ez eredetileg köménypálinka volt, manapság már inkább gyümölcsszörpökkel öntik fel.