A sör édes íze

A két hazai „likőrkülönlegesség” valamelyikét általában csak a harmadik sör után rendeltem – mintegy alátámasztva a bölcsességet, miszerint a „negyedik sör már tömény”! Sör nélkül eszembe se jutott volna egyik sem, így azonban valamilyen máig megmagyarázhatatlan oknál fogva szerettem a sörömet egy édességgel lekísérni és még szesztestvéreim és ivócimboráim rosszalló és gúnyolódó megjegyzéseit is leráztam magamról.

Miközben ők öntötték magukba az orosz vodkát vagy a fekete címkés cseresznyepálinkát, én elégedetten nyalogattam a körömlakkjaimat. Sört azonban akkoriban is minőségit ittam, a KGST egyetlen áldását az olcsó cseh(szlovák) vagy NDK söröket. (Mellékesen megjegyzem, hogy egyszer törzshelyünkön, még a nyolcvanas években a Primátor is felbukkant.)

Aztán amilyen váratlan bukkant elő a sör-likőr páros szeretete, olyan váratlanul el is múlt, amiben persze szerepet játszott az is, hogy ismét korlátlan mennyiségben lehetett hozzájutni az Unicumhoz, ami tradicionálisan a sör legjobb pajtása.

A leszokásban segítségemre volt, hogy felfedeztem magamnak a belga meggyes söröket is. Ezekre azonban a gyümölcs természetéből adódó finom fanyarság a jellemző. Az igazi, mondhatnánk klasszikus, gyümölcssör úgy készül, hogy egész gyümölcsökkel, gyümölcsvelővel, vagy természetes gyümölcslével együtt érlelik az alapsört.

Nem úgy mint az újabban minden sörgyár kínálatában felbukkanó édes borzalmak esetében, melyeket úgy gyártják, hogy egy alapvetően lebutított alapsört felöntenek valami cukros sziruppal.

Ezektől óvakodjatok, mert ennél még a sörrel lekísért cherry brandy is jobb élményt nyújtott!